Szabó Magda: Karácsony

Oldják iszákjukat a csendesülő, 

alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.

Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltűnt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó,
nem nézi, hova hull,
csak bámulnak a szarvasok,
szarvukon gyertya gyúl.

Ömlik a hó, omlik a hó,
leng, surrog és kering,
eltemeti a surranó
december lépteit,
meztelen, ezüst lábnyoma
nem villan már sehol,
a szarvas békén lépeget,
bizakodik, dalol.
„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
Mit feleljek neki?

Bilbó útidala

Indul a küszöbről az Út:
   ha nem vigyázok, elszelel;
felkötöm én is a sarút,
   gyerünk utána, menni kell,
   
utak találkozása vár,
   futok, a lábam bizsereg-
csak ott lehetnék végre már!
   Aztán hová? Ki mondja meg?

The Road goes ever on and on
   Down from the door where it began.
Now far ahead the Road has gone,
   And I must follow, if I can,

Pursuing it with weary/eager feet,
   Until it joins some larger way,
Where many paths and errands meet.
   And whither then? I cannot say.

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

újra NNÁ

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.