Nagy László: Versben bujdosó

Versben bujdosó haramia vagy,
fohászból, gondból, rádszabott sorsból
hirhedett erdőt meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré,
vele fekete éjt, hol fehér
inged is rebegő selyemlidérc,
alkohol szélverte lángja csak,
versben bujdosó haramia vagy,
szemed, a szemed is tünedező,
levelek rése ahogy tágul,
ahogy szűkül, de mindig másutt,
szüntelen célzó, de célozhatatlan,
kintről ordasi tűz s fegyelem,
belül piros őzike-csillag –
belül véredtől, véred vasától
hártyáid azúr ablakai közt
káprázatos világ a vemhed
s vétked, mert ott ragyog igazi nap,
versben bujdosó haramia vagy,
megáldott szakállas anyaság,
partizán-anyaság, lomb-koronás,
hogy az éterben cirkáló öklök
ünnepén eleven dob ne lehess,
hogy léted értelmét el ne vetéld
a halál dögönyöző bábáitól
és csipesz-kezek nehogy kiszedjék
érzékeid tündéri villámait
s kötözzék csokorba tükör elé,
megfagyna minden, ha lélegező
ingedbe kő-cölöp öltözne föl,
koszorúzd lombbal és tartsd meg magad,
versben bujdosó haramia vagy,
az vagy: mert égi és földi körök
lángolnak s hamuként lehull a madár,
mert gyászban megtébolyodva forog
aki a kereket hozta világra
és sír a propelleres juharfa-mag,
mi lett a róla-vett ős-ideából,
s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők
nyílnak: a halál margarétái
s bezárul a lét – mert az áldás is zagyva
ha manna és puskapor keveredik,
mert fénykaszáknak fordítva hátat
megrémült kisded az anyai kaput
üti ököllel, s döbbenetükben
futnának a fehérje-láncolatok
óriás hegygerinc-csordái vissza
elbújni a bátor, pici ős-sejtbe,
vissza a fölgyujtott holdak alatt –
versben bujdosó haramia vagy,
moha-csizma rajtad és hangya-telep
és izzasz a nyugtalanság mérgeitől
és ítélsz a hűség tövisei közt
és holtig a hűségtől nem menekülsz,
versben bujdosó haramia vagy,
kesztyűdet: ötujjú liliomodat
kidobod a szimatoló ebek elé,
vallatják, szivárog belőle a vér.

Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél

Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed

s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,

másik ország, mely nevet adna:

ideköt

idegszálaival a szél,

pamutszálaival a köd

s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek

forgatják ezt a földet

tavaszba,

nyárba.

A szőlőkarókkal kivert hegy:

Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,

a tolongó űri zaj:

csikónyerítés, patadobaj.

S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:

Hunyadi László nyakszirtje, válla –

Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,

vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,

földed nyomorúsága.

Mint húsba vándorló szilánkot,

hordod magadban romjait;

s ha sebesülésed ideköt,

ideköt gyógyulásod is.

Feküdj bele a sárba,

borona-rücskös tüske-ágyba,

nevess vagy vicsorogj – –

Ölelni másutt is ölelhetsz,

de ölni csak itt maradt jogod.

Sík Sándor: Ments meg Uram!

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól
A meddőségtől, lanyhaságtól,
a naptalan és esőtelen égtől;
Ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek;
Ne engedj Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram, megülepednem,
sem eszméban, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra,
hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!

Nemes Nagy Ágnes: Szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Fodor Ákos: Státuszom

Érzelmiségi.
Világegyetemi hall-
gató. Szómíves.

Balázs Imre József: Végre tényleg

Egy nevető tekintetet készít el ő az aznapi találkozáshoz.
Egyikük beszélni fog, a másik hallgat,
s minél lendületesebbek a gesztusok,
minél inkább szolgálják a meggyőzést a mondatok,
annál egyértelműbb a mosoly, amelyik
tükröt állít a gesztusoknak,
visszájukra fordítja az érveket,
s létrehozza azt a csendet, melyben
végre tényleg történhetne valami.

In: Jung a gépteremben 2014 Kolozsvár

Balázs Imre József: Átállás

Időbe telik, hosszú időbe,
amíg felhalmozódik a tapasztalat,
tarthatatlanná válik a helyzet,
megfogalmazódik az igény,
beindul a belső propagandagépezet,
repedezik a védelem erődrendszere.
megtörik az ellenállás,
megszűnik a színlelés igénye,
elhangzik az első verzió,
lekopnak a fölösleges hangsúlyok,
s kijelentő módban,
tényként kezdesz beszélni róla.

In: Jung a gépteremben, 2014 Kolozsvár