| melyben szeme almái értek. Ám a |
| csonka test mégis izzik, mint a lámpa, |
| melybe mintegy visszacsavarva ég |
|
|
| s nem törnék át mindenütt busa fények, |
| mint csillagot: mert nincsen helye egy sem, |
Tóth Árpád fordítása
"S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei!" (Shakespeare: Hamlet, II.f.) "Zöld, szeretlek. Zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak." (Lorca: Alvajáró románc)
| melyben szeme almái értek. Ám a |
| csonka test mégis izzik, mint a lámpa, |
| melybe mintegy visszacsavarva ég |
|
|
| s nem törnék át mindenütt busa fények, |
| mint csillagot: mert nincsen helye egy sem, |
ilyen szentek vagyunk mi!Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
Krisztus urunk, segíts meg!Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
Bár ilyenek lennénk mi!Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,
Krisztus urunk, segíts meg!Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,
s akkor mivé leszünk mi?Gyónatlan és vakon, az évek szennyével
Krisztus urunk, segíts meg!Ki farag valaha bennünket egészre,
Szenvedésre lettünk mi.Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Krisztus urunk, segíts meg!
Sík Sándor: Ments meg, Uram!
A virágtalan, gyümölcstelen ágtól A meddőségtől, lanyhaságtól, a naptalan és esőtelen égtől; Ments meg Uram a szürkeségtől! Édes az ifjak méntás koszorúja, Fehér öregek aranyos borúja, Virága van tavasznak, télnek; Ne engedj Uram, koravénnek! Csak attól ments meg, keresők Barátja, Hogy ne nézzek se előre, se hátra. Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad, Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak! Ne hagyj Uram, megülepednem, sem eszméban, sem kényelemben. Ne tűrj megállni az ostoba van-nál, S nem vágyni többre kis mái magamnál. Ha jönni talál olyan óra, hogy megzökkenne vágyam mutatója, Kezem kezedben ha kezdene hülni, Más örömén ha nem tudnék örülni, Ha elapadna könnyem a más bűnén, A minden mozgást érezni ha szűnném, Az a nap Uram, hadd legyen a végső: Szabadíts meg a szürkeségtől!
| Jaj, a szelek drótsövénye szét ne szedje már, földet érjen, megpihenjen ez a zöld madár. Előbb ágra száll, aztán gyöpre száll, zöld erdőben, zöld mezőben sétál a madár. Micsoda madár! micsoda madár! kék a lába, zöld a szárnya, fűhegyen megáll. Idegen a táj, Továbbmenne már, véres még a bóbitája, tolla csupa sár. Ne menj el, madár, kilobban a nyár, sárga pernye hull a fákról, füstöl a határ. Nem megy a madár, marad a madár, sűrű eső lesz a rácsa, ketrece a táj. Holnap őszre vál, aztán télre jár, fehér fák közt, hómezőben sétál a madár. Micsoda madár! micsoda madár! kék a lába, zöld a szárnya, dér gyöngyén megáll. |
||