És te mégis álom vagy, álom,
szundikáló istenek álmodnak bennem.
Ennek az álomnak életem végéig rabja leszek,
mert képtelen vagyok felébredni belőle.
Nem tudok felébredni, szemhéjam csukva,
mint a tulipánok virágszirmai ma, ezen a hűvös és nedves
május végén, mely olyan, akár egy októberi nap.
Nem tudok felébredni belőled, hogy a valóságban is láthassalak,
nem tudok felébredni belőled, végtagjaim az álomtól elnehezültek,
mint a világoszöld fű, nyomasztóan borítja be a földeket,
mint a halott nélküli lepel, senki gyásza senkiért.
Nem tudok felébredni belőled, mert akkor eltűnnél.
Felébredek belőled egy új álomban, de ez az új álom is rólad szól.
Minden nehéz, nagyon nehéz, mint a tavasz,
nehéz, mint valami valószerűtlenség, ami lenyom,
nehéz, mint a kő, mely sötét kútba zuhan,
őszre ér az aljára, le a hideg csendbe.
De még nem jött el ez a pillanat, még nincs ősz,
nehéz az álmom, mint a vágy, a vágy utáni vágy,
újra és újra saját kiüresedését jelölve célként,
mindig börtönbe záródva saját üressége által.
Hogyan, hogyan is nyithatnám ki a szemem, láthatnálak téged,
nyújthatnám a kezem utánad s érinthetnélek meg, ne nem lehet,
ha a vágy körbezár, egy sötét márványszarkofág,
mely pontosan az én méreteimre készült?
Hogyan, ha a világ annyira összefonódott már önmagával,
saját gondjaitól olyannyira terhes,
hogy ébredés után, ha megmozdulok, akár álmomban is,
nyomban mozgásba lendül valami más, felszáll egy nagy madár,
sötét felhővé válik, átváltozik a táj,
nem vagy sehol, álmatlanul forgolódom,
csordultig telt üresség vágyakozik utánad, bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése