Füst Milán: Zsoltár

Ó Uram, engem bántanak- - -
Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghuzódom
És utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyű módon,
Fázékony testemmel jeges vízbe rántanak- - -

Ó Uram, én mozogni nem kivánok- - -
Én pici helyen dideregve ülni akarok, én komplikációktól félek:
S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok
És kijövök és piszokban élek- - -

Én sírni sem akarok: és szemeim
Mély kútjai a vizet zuhogva ontják- - -
Én más leheletét útálom s gyakorta mosom kezeim- - -

Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják
Hűs, tiszta, örök-ágyam tiszta angyalok?- - -
Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?- - -

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Szabó Magda: Karácsony

Oldják iszákjukat a csendesülő, 

alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.

Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltűnt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó,
nem nézi, hova hull,
csak bámulnak a szarvasok,
szarvukon gyertya gyúl.

Ömlik a hó, omlik a hó,
leng, surrog és kering,
eltemeti a surranó
december lépteit,
meztelen, ezüst lábnyoma
nem villan már sehol,
a szarvas békén lépeget,
bizakodik, dalol.
„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
Mit feleljek neki?

Bilbó útidala

Indul a küszöbről az Út:
   ha nem vigyázok, elszelel;
felkötöm én is a sarút,
   gyerünk utána, menni kell,
   
utak találkozása vár,
   futok, a lábam bizsereg-
csak ott lehetnék végre már!
   Aztán hová? Ki mondja meg?

The Road goes ever on and on
   Down from the door where it began.
Now far ahead the Road has gone,
   And I must follow, if I can,

Pursuing it with weary/eager feet,
   Until it joins some larger way,
Where many paths and errands meet.
   And whither then? I cannot say.

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

újra NNÁ

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Villon és Faludy

Ballada a senki fiáról 

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.

Nem.

Megszólal

Lassan kiszorulok a saját blogomból; pont, mert az én vagyok, legalábbis az énem egy része, egyre több ismerős és barát olvassa, ezáltal egyre kevesebbet lehet elmondani (ezek szerint egyre kevésbé én, de legalábbis egyre jobban szelektált). Talán majd ha végleg egyenes irányba fog haladni az életem. Bár a virágnyelv az interneten talán akkor is nélkülözhetetlen.

Hát íme, amit muszáj leírnom: a testem jelez. Ha görcsbe rándul a gyomrom és nem tudok enni, ha vele vagyok; ha el akarok ájulni csók után; ha nem kívánom, hogy hozzámérjen; ha nem tervezek vele, hiába szeretem - az jelent valamit. És ez nem ugyanaz az egy ember. Mindenki maga alakítja a saját életét.

KAF

És Christophorus énekelt

vinnélek át a mély vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts vad árba szállanom
vinnélek át a mély vizen
mint csillagot nagy éj viszen
mint szél nyaraknak illatát
miként rügyecskét ringat ág
hordozlak mint fájdalom
vinnélek át a gyors vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts sodrásban állanom
vinnélek át a gyors vizen
mint mindenséget sors viszen
miként rügyecskét ringat ág
halálom rajtad villan át
ha gyermek még a fájdalom
vinnélek át a gyors vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts sodrásban állanom
vinnélek át a mély vizen
mint szívverést ha vér viszen
miként rügyecskét ringat ág
ha semmiségbe illan át
a súly a sodró fájdalom
vinnélek át a gyors vizen
nyakamban ülnél vállamon
segíts vétkemtől vállanom
vinnélek át a gyors vizen
mint teljességet torz viszen
úgy hordanálak vállamon
ringatva mint a fájdalom
mikként rügyecskét ringat ág
mint szél a széna illatát
vak űr szülötte csillagát

Még

Shakespeare LXXV. szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Radnóti Miklós : Kis nyelvtan

Én én vagyok magamnak,
s néked én te vagyok,
s te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

Swinburne

Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele
játszani, a szerelem s a szeszély;
ajakunk s a szivünk zeneként dadogott bele,
ő muzsikált vele, röpte hozott ide,
mert meg akarta mutatni, mit ér
egy nap meg egy éj.

Nagy szárnya kinyílt, betakart, megölelt vele;
semmi gonosz gyanu ide nem ér,
követne a lába, gyalázna a nyelve, de
lelket a testtel egy üdvbe zenél
egy nap meg egy éj.

De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele,
(hallod? a reggel örök dala kél!)
egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörűn vele;
menjen! a mirtusz is ím tovatűn vele!
Ennyi a földön az isteni kéj:
egy nap meg egy éj.

(Szabó Lőrinc ford.)

Hervay Gizella: Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő, csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Hideg szél fúj, édesanyám, hozza ki a kendőm
Még az éjjel felkeresem a régi szeretőm
Kiállok a kapujába
Kibeszélgetem magamat véle utoljára.

Apró búzát, apró búzát adtam a madárnak
Nyugodalmas jó éjszakát mondtam a babámnak
Ő is köszönt jó éjszakát
Kisangyalom, régi babám, felejtsük el egymást.

Kezes

Mikor kicsi jányka voltam
Zab aratni járogattam
Mikor kicsi jányka voltam
Zab aratni járogattam
Mikor kicsi jányka voltam
Zab aratni járogattam fáj fáj fáj a szívem fáj
Mikor kicsi jányka voltam
Zab aratni járogattam fáj fáj fáj a szívem fáj

Markot hajtani nem tudtam
Szeretőt tartani tudtam
Markot hajtani nem tudtam
Szeretőt tartani tudtam
Markot hajtani nem tudtam
Szeretőt tartani tudtam fáj fáj fáj a szívem fáj
Markot hajtani nem tudtam
Szeretőt tartani tudtam fáj fáj fáj a szívem fáj

Fáj a szívem fetekére
Két feteke szép szeműre
Fáj a szívem fetekére
két feteke szép szeműre
Fáj a szívem fetekére
Két feteke szép szeműre fáj fáj a szívem fáj
Fáj a szívem fetekére
Két feteke szép szeműre fáj fáj a szívem fáj

gombosi népdal

nem akar az ökörcsorda legelni
nem akar a kisangyalom szeretni
szeretetét félbe akarja hagyni
meg kell az én bús szívemnek hasadni

jaj de nehéz az szerelmet titkolni
jaj de nehéz két szeretőt tartani
mind a kettőt egyformán kő szeretni
de sokat kő kisangyalom szenvedni

a hódvilág ha fölgyün is eltemül
az én rózsám ha meglát is elkerül
kerülj is el kisangyalom örökre
úgyis tudom más van a te szívedbe

Tűz lángja

Szeretőm vala, szép vala, neki foga s elhagya. :|
S a ki miánk elhagya, lepje meg a nagy hangya,
Lepje meg a nagy hangya, égje meg a tűz lángja.
Szeretsz engem szeretsz mást, vasárnapra keress mást. :|
Mást kerestél nem kaptál, mind csak hezzám fordultál,
Mind csak hezzám fordultál, majtig megbolondultál.
Siritem az orsóm egy kettő, harmadik a szeretőm :|
Negyediket nem várom, ajtó mellé bézárom,
Ajtó mellé bézárom, a seprűvel kihányom.

Tonu Onnepalu: Ja sa oled uni, oled uni

És te mégis álom vagy, álom,
szundikáló istenek álmodnak bennem.
Ennek az álomnak életem végéig rabja leszek,
mert képtelen vagyok felébredni belőle.

Nem tudok felébredni, szemhéjam csukva,
mint a tulipánok virágszirmai ma, ezen a hűvös és nedves
május végén, mely olyan, akár egy októberi nap.

Nem tudok felébredni belőled, hogy a valóságban is láthassalak,
nem tudok felébredni belőled, végtagjaim az álomtól elnehezültek,
mint a világoszöld fű, nyomasztóan borítja be a földeket,
mint a halott nélküli lepel, senki gyásza senkiért.

Nem tudok felébredni belőled, mert akkor eltűnnél.
Felébredek belőled egy új álomban, de ez az új álom is rólad szól.
Minden nehéz, nagyon nehéz, mint a tavasz,
nehéz, mint valami valószerűtlenség, ami lenyom,
nehéz, mint a kő, mely sötét kútba zuhan,
őszre ér az aljára, le a hideg csendbe.

De még nem jött el ez a pillanat, még nincs ősz,
nehéz az álmom, mint a vágy, a vágy utáni vágy,
újra és újra saját kiüresedését jelölve célként,
mindig börtönbe záródva saját üressége által.

Hogyan, hogyan is nyithatnám ki a szemem, láthatnálak téged,
nyújthatnám a kezem utánad s érinthetnélek meg, ne nem lehet,
ha a vágy körbezár, egy sötét márványszarkofág,
mely pontosan az én méreteimre készült?

Hogyan, ha a világ annyira összefonódott már önmagával,
saját gondjaitól olyannyira terhes,
hogy ébredés után, ha megmozdulok, akár álmomban is,
nyomban mozgásba lendül valami más, felszáll egy nagy madár,
sötét felhővé válik, átváltozik a táj,
nem vagy sehol, álmatlanul forgolódom,
csordultig telt üresség vágyakozik utánad, bennem.

Pilinszky János: Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

Toldalagi Pál: Ez volna hát a szerelem?

Ez volna hát a szerelem,
ez az emésztő nyugtalanság?
Lakmározik a szivemen,
ahogy a tetemen a hangyák
lakmároznak, s ordítanék,
de aki meghalt, szörnyü néma.
S meghaltam én is: bűneim
lerántottak a szakadékba.

Így törtem össze magamat
és így halt meg bennem a lélek.
A láthatatlan lobogás,
az ellenállás semmivé lett:
a nyüzsgő és mohó világ
kizsákmányolhat, szertehordhat.
Mért is kívántam, hogy veled,
akármi lesz is, összeforrjak?

Hisz minden bűn, mi megkisért,
hogy megnyugtasson és becsapjon,
álarcot hord és szörnyüszép
s mert gyönge vagy, azt látsz a maszkon,
amit szeretsz s bedőlsz neki,
mint ahogy én is csak bedőltem.
Ó, adj erőt hozzá Uram,
hogy kegyelmedet könyörögjem!

Te, aki mindent tudsz s tudod,
hogy a szívünk micsoda hitvány,
hogy áruló s annyit sem ér,
mint babonásnak a talizmán,
Uram, élet forrása, Te
irgalmazz és támassz fel engem!
Nem élek másban már, csupán
az érzékekben, zsigerekben…

Orbán Ottó: Erdő sűrűjében

Jó reggel kimentem,
az erdőbe mentem,
erdő sűrűjében
gallyat szedegettem,
virágom, virágom,
kertem ékessége,
szívem fényessége,
gyönyörűsége.

Az erdőbe mentem,
gallyat szedegettem,
erdő sűrűjében
gyöngyen lépegettem,
virágom, virágom,
kertem ékessége,
szívem fényessége,
gyönyörűsége.

Gallyat szedegettem,
gyöngyen lépegettem,
feneketlen kútba,
szerelembe estem,
virágom, virágom,
kertem ékessége,
szívem sötétsége,

keserűsége.

A szenvedélyes szerető dala (feketeláb)

Ne gyere álmaim közelébe,
te, ki szeretőm nem vagy!
Ne gyere álmaim közelébe,
mert szeretőm nem te vagy.

Izzanak álmaim,
mint égő bozót gallyai.
Szívem elrejtőzött,
elbújt dalaim között.

Ne gyere dalaim közelébe,
te, ki szeretőm nem vagy!
Ne gyere dalaim közelébe,
mert szeretőm nem te vagy.

Sajog a szívem,
hol szerettem megsebezte.
Sajog a szívem,
mást már nem szerethet.

Ne szídd be az illatom,
te, ki szeretőm nem vagy!
Ne szídd be az illatom,
mert szeretőm nem te vagy.

Ne hajolj szívem fölé,
te, ki szeretőm nem vagy!
Ne hajolj szívem fölé,
mert szeretőm nem te vagy.

Hagyd békén a szívem,
nem téged akarlak párul.
Hagyd, mert ha megvadul
elrabolja a szíved!

Senki nem ért semmit (Kispál)

Senki nem ért semmit
A nőm például engem
Az orvosok a halált
Minden milyen csendben
Veszi tudomásul
Hogy nincsen megértve
Vagy megvan, de mit is mondjon
Az értő a fénybe érve
Senki nem mond semmit
Júdás is csak csókol
Jézus visszanéz rá
Mindent mindent tud a csókról
Beszél aki keres
Hallgat aki talál
De senki nem ért semmit
Az orvosok a halált
Senki nem ért semmit

Manuel Altolaguirre: Eredj

Az álmaimban nincs hely ahhoz,

hogy élhess. Nincs bennük helyed.

Itt álom minden. Belevesznél.

Eredj, éld máshol életed,

hisz eleven vagy. Hogyha érc és

kő lenne minden gondolat

fejemben, mondanám: maradj.

De tűz és felleg valamennyi,

mint kezdetben valamikor

a lét-nélküli ősgomoly.

Eredj. Itt nincs számodra élet.

Az álmaim elégetnének.

József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

Nádasdy Ádám: Vacsora előtt

Uram, ha megfacsarsz, miként egy citromot,
ha néha bérbeadsz, mint régi birtokot,
ha álmokkal zavarsz és angyalodat küldöd,
hogy ágyam széléről fülembe súgja: “züllött!”,
Uram, ha megvonod kéken az ereket,
ha bambaságot adsz, munkát, vagy gyereket,
ha elrontod a nap értékesebb felét,
s én direkt nem teszek egy lépést sem feléd,
ha válasz nélkül küldöd rám az éjfelet,
mi más marad nekem, mint hogy szeresselek?

Herbszt Zoltán: Levél a szerelemről

Kedvesem, ha bennem
Fűrészporral töltött szerelem-madarat
Keresel, bizonnyal csalódni fogsz.
Én vijjogásáról ismerem a
Szerelmet, ragadozómadár,
Ölyvként szitál a tarlók
Nyári lobbanásai felett
S a gólyák csak állnak
Alatta mint fehér emlékoszlopok.
Vér és halál jelei vannak
Rajtad ha szeretsz, minden
Percben megölhetlek
Egy szóval, de bízol mégis,
Pedig kiszívom véredet,
Majd újra beléd eresztem,
Halj meg és újulj meg értem
Élj!-
Ahogy élni kellene, latolgatás
És pénzszámolás nélkül
Zuhanyozva szerelem forró
Fürdőjében, tisztúlva és
Megégve, mint a leforrázott
Malac, hisz így lesz jóízű
Falatunk, ínyenc ölelésünk.
Úgy akarlak szeretni,
Hogy az utolsó rongyot is
Letépem rólad,
Kivilágosodsz szavamtól
Mint felgyújtott határ
Mögött az ég
S kiégett kráter-szemekkel
Szenes csont-emlékműként
Is azt mondjad – megérte.
Persze, hogy megérte.

Weöres Sándor: Marasztalás

Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még,
mert e tájék
sötétben marad!

Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó, ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!

Herbszt Zoltán: Vágyakozás

Almaszagú estéken várlak
már két hete,
mindig befűtött szobában.

Utolsó csókodat melegítem
ajkamon,
megkopott már az íze.

Szeretnélek újra látni,
verset mondani arcod redőnye
mögött, neked

egy kicsit megölelni álmodat,
hallgatni pillád szárnyverését
mint orvos a csecsemőszívet

aztán nézni a becsukott ajtót
ahol elmentél
nem hagyva nekem mást,

csak ölelést,
arcodról egy verset
s a hallgatást.

Szabó Magda: Ketrec

Hiába dobálsz a rácsokon át
falatot: békítő szavakat,
nem gyúl ki az áram szemem fenekén,
fekszem, kedvetlen fenevad.

Már enni se húz, ha a hús bezuhan,
nem én vertem csapra a torkát,
futva a csorda után. S nem iszom,
mert tálba kínálod a forrást.

Fekszem, de agyam mezején szabadon
legelészik a kép: odabenn
látom, kitörök e nyársakon át,
amiken felakadt az egem,

és kergetem újra, ha száll a veszély,
csapok árnya után le a földre,
s viszem tűzön át kölyköm, a magányt,
fogaim között, menekülve.

Moccan a karmom tokjaiban,
s el is ernyed. Elfut a kép.
Ízekre elemzi csíkos koponyám,
és elveti lendületét.

Hiába ugornám. E szűk szerelem
rácsát el sose rontom.
Meg-megmutatom fogamat tefeléd,
ki elálltad tág horizontom.

Varró Dániel

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák...
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.

Nemes Nagy Ágnes: Szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.