A következő címkéjű bejegyzések mutatása: a. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: a. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. október 12., kedd

Villon és Faludy

Ballada a senki fiáról
 

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.

2010. szeptember 15., szerda

Megszólal

Lassan kiszorulok a saját blogomból; pont, mert az én vagyok, legalábbis az énem egy része, egyre több ismerős és barát olvassa, ezáltal egyre kevesebbet lehet elmondani (ezek szerint egyre kevésbé én, de legalábbis egyre jobban szelektált). Talán majd ha végleg egyenes irányba fog haladni az életem. Bár a virágnyelv az interneten talán akkor is nélkülözhetetlen.

Hát íme, amit muszáj leírnom: a testem jelez. Ha görcsbe rándul a gyomrom és nem tudok enni, ha vele vagyok; ha el akarok ájulni csók után; ha nem kívánom, hogy hozzámérjen; ha nem tervezek vele, hiába szeretem - az jelent valamit. És ez nem ugyanaz az egy ember. Mindenki maga alakítja a saját életét.

2010. augusztus 7., szombat

Swinburne

Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele
játszani, a szerelem s a szeszély;
ajakunk s a szivünk zeneként dadogott bele,
ő muzsikált vele, röpte hozott ide,
mert meg akarta mutatni, mit ér
egy nap meg egy éj.

Nagy szárnya kinyílt, betakart, megölelt vele;
semmi gonosz gyanu ide nem ér,
követne a lába, gyalázna a nyelve, de
lelket a testtel egy üdvbe zenél
egy nap meg egy éj.

De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele,
(hallod? a reggel örök dala kél!)
egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörűn vele;
menjen! a mirtusz is ím tovatűn vele!
Ennyi a földön az isteni kéj:
egy nap meg egy éj.

(Szabó Lőrinc ford.)

2010. augusztus 1., vasárnap

Hervay Gizella: Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő, csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

2010. július 2., péntek

gombosi népdal

nem akar az ökörcsorda legelni
nem akar a kisangyalom szeretni
szeretetét félbe akarja hagyni
meg kell az én bús szívemnek hasadni

jaj de nehéz az szerelmet titkolni
jaj de nehéz két szeretőt tartani
mind a kettőt egyformán kő szeretni
de sokat kő kisangyalom szenvedni

a hódvilág ha fölgyün is eltemül
az én rózsám ha meglát is elkerül
kerülj is el kisangyalom örökre
úgyis tudom más van a te szívedbe

2010. július 1., csütörtök

Tonu Onnepalu: Ja sa oled uni, oled uni

És te mégis álom vagy, álom,
szundikáló istenek álmodnak bennem.
Ennek az álomnak életem végéig rabja leszek,
mert képtelen vagyok felébredni belőle.

Nem tudok felébredni, szemhéjam csukva,
mint a tulipánok virágszirmai ma, ezen a hűvös és nedves
május végén, mely olyan, akár egy októberi nap.

Nem tudok felébredni belőled, hogy a valóságban is láthassalak,
nem tudok felébredni belőled, végtagjaim az álomtól elnehezültek,
mint a világoszöld fű, nyomasztóan borítja be a földeket,
mint a halott nélküli lepel, senki gyásza senkiért.

Nem tudok felébredni belőled, mert akkor eltűnnél.
Felébredek belőled egy új álomban, de ez az új álom is rólad szól.
Minden nehéz, nagyon nehéz, mint a tavasz,
nehéz, mint valami valószerűtlenség, ami lenyom,
nehéz, mint a kő, mely sötét kútba zuhan,
őszre ér az aljára, le a hideg csendbe.

De még nem jött el ez a pillanat, még nincs ősz,
nehéz az álmom, mint a vágy, a vágy utáni vágy,
újra és újra saját kiüresedését jelölve célként,
mindig börtönbe záródva saját üressége által.

Hogyan, hogyan is nyithatnám ki a szemem, láthatnálak téged,
nyújthatnám a kezem utánad s érinthetnélek meg, ne nem lehet,
ha a vágy körbezár, egy sötét márványszarkofág,
mely pontosan az én méreteimre készült?

Hogyan, ha a világ annyira összefonódott már önmagával,
saját gondjaitól olyannyira terhes,
hogy ébredés után, ha megmozdulok, akár álmomban is,
nyomban mozgásba lendül valami más, felszáll egy nagy madár,
sötét felhővé válik, átváltozik a táj,
nem vagy sehol, álmatlanul forgolódom,
csordultig telt üresség vágyakozik utánad, bennem.

2010. június 29., kedd

Pilinszky János: Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

2010. június 22., kedd

A szenvedélyes szerető dala (feketeláb)

Ne gyere álmaim közelébe,
te, ki szeretőm nem vagy!
Ne gyere álmaim közelébe,
mert szeretőm nem te vagy.

Izzanak álmaim,
mint égő bozót gallyai.
Szívem elrejtőzött,
elbújt dalaim között.

Ne gyere dalaim közelébe,
te, ki szeretőm nem vagy!
Ne gyere dalaim közelébe,
mert szeretőm nem te vagy.

Sajog a szívem,
hol szerettem megsebezte.
Sajog a szívem,
mást már nem szerethet.

Ne szídd be az illatom,
te, ki szeretőm nem vagy!
Ne szídd be az illatom,
mert szeretőm nem te vagy.

Ne hajolj szívem fölé,
te, ki szeretőm nem vagy!
Ne hajolj szívem fölé,
mert szeretőm nem te vagy.

Hagyd békén a szívem,
nem téged akarlak párul.
Hagyd, mert ha megvadul
elrabolja a szíved!

2010. június 20., vasárnap

Senki nem ért semmit (Kispál)

Senki nem ért semmit
A nőm például engem
Az orvosok a halált
Minden milyen csendben
Veszi tudomásul
Hogy nincsen megértve
Vagy megvan, de mit is mondjon
Az értő a fénybe érve

Senki nem mond semmit
Júdás is csak csókol
Jézus visszanéz rá
Mindent mindent tud a csókról
Beszél aki keres
Hallgat aki talál
De senki nem ért semmit
Az orvosok a halált
Senki nem ért semmit

2010. június 19., szombat

Manuel Altolaguirre: Eredj

Az álmaimban nincs hely ahhoz,

hogy élhess. Nincs bennük helyed.

Itt álom minden. Belevesznél.

Eredj, éld máshol életed,

hisz eleven vagy. Hogyha érc és

kő lenne minden gondolat

fejemben, mondanám: maradj.

De tűz és felleg valamennyi,

mint kezdetben valamikor

a lét-nélküli ősgomoly.

Eredj. Itt nincs számodra élet.

Az álmaim elégetnének.

József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

2010. június 18., péntek

Nádasdy Ádám: Vacsora előtt

Uram, ha megfacsarsz, miként egy citromot,
ha néha bérbeadsz, mint régi birtokot,
ha álmokkal zavarsz és angyalodat küldöd,
hogy ágyam széléről fülembe súgja: “züllött!”,
Uram, ha megvonod kéken az ereket,
ha bambaságot adsz, munkát, vagy gyereket,
ha elrontod a nap értékesebb felét,
s én direkt nem teszek egy lépést sem feléd,
ha válasz nélkül küldöd rám az éjfelet,
mi más marad nekem, mint hogy szeresselek?

Herbszt Zoltán: Levél a szerelemről

Kedvesem, ha bennem
Fűrészporral töltött szerelem-madarat
Keresel, bizonnyal csalódni fogsz.
Én vijjogásáról ismerem a
Szerelmet, ragadozómadár,
Ölyvként szitál a tarlók
Nyári lobbanásai felett
S a gólyák csak állnak
Alatta mint fehér emlékoszlopok.
Vér és halál jelei vannak
Rajtad ha szeretsz, minden
Percben megölhetlek
Egy szóval, de bízol mégis,
Pedig kiszívom véredet,
Majd újra beléd eresztem,
Halj meg és újulj meg értem
Élj!-
Ahogy élni kellene, latolgatás
És pénzszámolás nélkül
Zuhanyozva szerelem forró
Fürdőjében, tisztúlva és
Megégve, mint a leforrázott
Malac, hisz így lesz jóízű
Falatunk, ínyenc ölelésünk.
Úgy akarlak szeretni,
Hogy az utolsó rongyot is
Letépem rólad,
Kivilágosodsz szavamtól
Mint felgyújtott határ
Mögött az ég
S kiégett kráter-szemekkel
Szenes csont-emlékműként
Is azt mondjad – megérte.
Persze, hogy megérte.

Weöres Sándor: Marasztalás

Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még,
mert e tájék
sötétben marad!

Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó, ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!

Herbszt Zoltán: Vágyakozás

Almaszagú estéken várlak
már két hete,
mindig befűtött szobában.

Utolsó csókodat melegítem
ajkamon,
megkopott már az íze.

Szeretnélek újra látni,
verset mondani arcod redőnye
mögött, neked

egy kicsit megölelni álmodat,
hallgatni pillád szárnyverését
mint orvos a csecsemőszívet

aztán nézni a becsukott ajtót
ahol elmentél
nem hagyva nekem mást,

csak ölelést,
arcodról egy verset
s a hallgatást.

2010. június 15., kedd

Szabó Magda: Ketrec

Hiába dobálsz a rácsokon át
falatot: békítő szavakat,
nem gyúl ki az áram szemem fenekén,
fekszem, kedvetlen fenevad.

Már enni se húz, ha a hús bezuhan,
nem én vertem csapra a torkát,
futva a csorda után. S nem iszom,
mert tálba kínálod a forrást.

Fekszem, de agyam mezején szabadon
legelészik a kép: odabenn
látom, kitörök e nyársakon át,
amiken felakadt az egem,

és kergetem újra, ha száll a veszély,
csapok árnya után le a földre,
s viszem tűzön át kölyköm, a magányt,
fogaim között, menekülve.

Moccan a karmom tokjaiban,
s el is ernyed. Elfut a kép.
Ízekre elemzi csíkos koponyám,
és elveti lendületét.

Hiába ugornám. E szűk szerelem
rácsát el sose rontom.
Meg-megmutatom fogamat tefeléd,
ki elálltad tág horizontom.

2010. június 10., csütörtök

Varró Dániel

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák...
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.

2010. június 7., hétfő

Nemes Nagy Ágnes: Szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

2010. június 1., kedd

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.