Toldalagi Pál: Ez volna hát a szerelem?

Ez volna hát a szerelem,
ez az emésztő nyugtalanság?
Lakmározik a szivemen,
ahogy a tetemen a hangyák
lakmároznak, s ordítanék,
de aki meghalt, szörnyü néma.
S meghaltam én is: bűneim
lerántottak a szakadékba.

Így törtem össze magamat
és így halt meg bennem a lélek.
A láthatatlan lobogás,
az ellenállás semmivé lett:
a nyüzsgő és mohó világ
kizsákmányolhat, szertehordhat.
Mért is kívántam, hogy veled,
akármi lesz is, összeforrjak?

Hisz minden bűn, mi megkisért,
hogy megnyugtasson és becsapjon,
álarcot hord és szörnyüszép
s mert gyönge vagy, azt látsz a maszkon,
amit szeretsz s bedőlsz neki,
mint ahogy én is csak bedőltem.
Ó, adj erőt hozzá Uram,
hogy kegyelmedet könyörögjem!

Te, aki mindent tudsz s tudod,
hogy a szívünk micsoda hitvány,
hogy áruló s annyit sem ér,
mint babonásnak a talizmán,
Uram, élet forrása, Te
irgalmazz és támassz fel engem!
Nem élek másban már, csupán
az érzékekben, zsigerekben…